Lélekjegyzetek™

Megállás. Figyelem. Őszinteség.

Miért írok kórházról?

Ez nem egy betegség története.
Hanem egy lassú visszatérésé.

2025-ben hosszabb időt töltöttem kórházban.
Nem azért írok erről, hogy a betegséget mutassam meg, hanem azt, hogyan lehet lassan, saját tempóban visszatalálni önmagunkhoz.

A kórház számomra nem csak a gyógyulás helye lett, hanem egy különös átmeneti tér:
ahol az élet lelassul, a kapcsolódások felerősödnek, és ahol újra meg lehet tanulni jelen lenni – magunkkal és másokkal.

Ezek az írások ebből az időből születtek.
Nem tanítani akarnak, csak megmutatni: hogyan éltem meg mindezt belülről.

Ha szeretnél belépni ebbe a történetbe, az első állomás itt kezdődik.

39

December 6. – Szombat

Otthon

Ez az írás a „Miért írok kórházról?” nyitó szöveg folytatása.

A kórházban az élet egyszerre kiszámítható és tele van meglepetésekkel – amelyeket olykor én is képes vagyok okozni.

Tegnap este érkeztem haza. Jólesik kicsit egyedül lenni, anélkül, hogy valaki épp az aurámban lenne vagy rám nyitna a mosdóban. Különösen jó egyedül aludni. Úgy, hogy az éjszaka nem közös hanginstalláció, hanem csendes pihenés. Ilyenkor újra rájövök, milyen nagy találmány a füldugó.

Itthon akkor eszem, amikor akarok, és sorba sem kell állnom a konyhában, hogy ételhez jussak. Nem kell a sót visszavinnem a helyére, vagy ebédlő-takarításkor kivárni, amíg az egyik betegtárs a többedik repetáját fogyasztja, a közösség 3,5 perces ebédfogyasztási idejét sokszorosára kitolva. 

Ilyenkor az örökkévalóság új oldalával mutatkozik be.

A tévés távirányítót is magamhoz ragadhatom, és nem vagyok kénytelen hallgatni, ahogy a dinók vagy énekes tehetségek épp uralomra törnek.

A csend ritka kincs a kórházban.
Annyira esélyes, mint hogy odalépjen hozzám valaki a kórház folyosóján, és mély hangon megkérdezze:

„Baby, felkérhetlek egy táncra?”

26

December 9. – Kedd

Hajnal


Visszaérkezés.

6.24-kor kelés. A vérnyomásom a pinceszint alatt van. Már megszoktam, ez legalább nem halálos cucc. 

Hiszek abban, hogy a lelkem kihat a testemre.
Ugyanakkor nem mindent tudok kontrollálni.
A testem sokszor nem enged teret a kontrollnak – és talán épp ezzel tanít valamire.

A reggeli torna kimozgat a félálomból, utána a kórtermet vigyázó felmosóvödörrel majdnem közelharcba kerülök. 

Reggeli után étkező takarítás. Söprök és elszörnyedek, hogy mennyi morzsa indult vándorútra. Délelőtt a közösség egy része mézeskalácsot süt, én filmes házikat javítok. 

A csoportok után edzeni megyek, kifutom és kisétálom magamból a nap feszültségét. Futni csak azután kezdtem el, hogy majdnem megfagytam az edzőteremben. Négy kilométer séta után is hideg volt kezem-lábam. 

Picit futottam. 

Aztán tovább futottam. Na, nem Forrest Gump szinten, csak úgy lazán. 

Van még időm túllépni magamon. 

Este próbálunk a karácsonyi műsorra. Mesét mondok majd. 

Ez nagy kihívás, mert Grinccsel szimpatizálok.

Van, amikor a test tanít lassítani.
A következő írás már nem a reggelek ritmusáról szól, hanem arról, mi történik, amikor egy nap kibillen az egyensúlyából.

18

December 12. – Péntek

Már a kapuban

Hurrá, ma a filmklub és egy csoport után 14 órakor indulok haza. Kb. 4,5 óra és otthon leszek. Már a gondolattól is könnyebb lett a reggel.

Amikor kinyitottam az ablakot, madárcsicsergés fogadott. Zene volt a szívemnek. Valami egészen egyszerű, mégis pontos jelzés arra, hogy az élet nem állt meg, csak halkabban szól.

A karácsonyi műsoron végül énekelek is majd a többiekkel. Annyiszor hallottam a dalt a próbákon, hogy megtanultam, és közben meg is szerettem. Olyannyira, hogy dallamtapadásom lett: este, lefekvéskor is tovább szólt bennem. A karácsony támad. Már a kapuban áll.

A szerdai önismereti játékokon az volt a feladat, hogy legyünk valami egy karácsonyi szobában. Bármi lehetett. Mások fenyőfát, csúcsdíszt, kanapét, sült pulykát, mackót, csengettyűt vagy kandallót választottak.
Az én választásom a levegő volt.

Ajaj. Freud betoppant.
A levegő mindenhol ott van, mindent tartalmaz: illatokat, hőmérsékletet, telítődhet, de nem léphet le. Nem lehet kivonni magát. Szóval igen, a karácsony falhoz állít engem.

Sebaj.
Onnan jól lehet látni mindent
.

Van, amikor a kapcsolódás nem nagy beszélgetésekben történik,
hanem a mindennapi ritmusban.
A következő írás a test felől közelít
.

17

December 16. – Kedd

Éhség

Hamarosan megyek le a konyhába, segíteni a karácsonyi sütik alkotásában.
Szeretem a reggeleket.
A reggeli miatt.

Hét órakor van reggeli torna. Az alatt szokott érkezni a fehér sapkás és pólós, alacsony, de mosolygós férfi, aki ládákban tolja a reggelit. Úgy várom, mint a Messiást. Már messziről integetek neki, kihúzom a széket, hogy könnyen letehesse a ládákat.

Ismer. Tudja, hogy várom. Ha napközben összefutunk a kórházban, mindig megköszönöm a munkáját.

Várom, mert…
Lehel, a kedves betegtársam – akivel minden reggel megöleljük egymást – megkérdezi a torna előtt:
– Mit fogsz most mondani nekem?
– Azt, hogy éhes vagy – válaszolja.

Igen.
Éhes vagyok.

Fél nyolckor van gyógyszerosztás. Én már 7:20-kor ott állok, hogy megkaphassam a morzsa méretű minike gyógyszeremet (szerintem placebo), hogy aztán végre reggelizhessek, mert addigra az ájulás szélén vagyok.

Vannak nővérek, akik ezt tudják, és idő előtt odaadják a gyógyszert. Addigra persze az asztalomon vár a tányér: sajt, cukormentes lekvár, müzli. Mellé kapom a 4-es egyéni étrendet is, mert itt számontartják az étkezési igényeimet. Zsemle, vaj és egy borzasztó felvágott, ami valószínűleg a szocializmusból maradt itt.

Aztán – ahogy a betegtársaim mondják – lakomát csapok.
Bizony. Lakomát.
Mert éhes vagyok.

Nagyjából mindig ugyanazt eszem, és boldog vagyok tőle. Ez kissé autisztikus, de hát ez van. Távolról sem vagyok tökéletes. Közelről meg főleg nem.

Arra az esetre, ha késne a reggeli, ha nem a kedvenc bácsi jön, félreteszek zsemlét. Így van mit ennem. Ilyenkor a többiek még sorban állnak a gyógyszerért, majd a reggeliért, én pedig már vidáman falatozom.

Nem bírok éhezni.
Szerencsére nem is kell.

Így a nap örömmel indul, és én üzemkész állapotba kerülök a délelőtti kihívásokhoz.

Van, amikor a biztonság nem nagy dolgokban lakik.
Hanem egy zsemlyében, ami időben megérkezik.

Ezek az írások a mindennapok apró rendjeiből születnek.
Nem sietnek.
És nem kérnek többet annál, mint hogy jelen legyél.

22

December 27. – Szombat

Zavar az erőben?

Hiába indult napsütéssel a nap, utána felhők jöttek. Na, nem az égen. 

Korán felébredtem, pedig aludhattam volna még. 

Zárva volt a patika, amelyiket megcéloztam. 

A boltban nem volt kis kiszerelésű mustár, csak nagy tégelyes, csakhogy az nekem öt évre elég lenne, mert a virsli-fogyasztásom nem közelíti meg a májpástétomét. 

Aztán nem jött meg egy üzenet, amit vártam, nem jött létre az a találkozó, amire számítottam. Mit lehet ilyenkor tenni? 

Vasaltam. Aztán Barbra Streisandot rajzoltam. 

Podcastet és zenét hallgattam. 

Aztán felkerekedtem. 

Elmentem egy másik patikába és felkutattam egy boltot, ahol volt tubusos mustár, ami immáron csak két évre lesz elegendő. 

Vettem BKV-bérletet is, mert ma lejár. 

És vacsorára virslit fogok enni. Ja, kérem, vannak ilyen napok. 

Az ördög nem alszik.
Legalábbis nem akárkivel. 

Nem minden nap kér nagy döntéseket.
Van, amikor csak annyit,
hogy ne feszítsük tovább.
A következő írás az elengedésről szól.

31

December 29. – Hétfő

Elengedés

Négy hónap kórház után nagy kihívás nekem idegen tájakra, idegen környezetbe utazni – de fő a fejlődés. 

Vonatút. Velem szemben fiatal srác, olvas. 

Tőlem balra apa, anya, és egy másfél éves forma kislány. Kisautókat (hármat) pakol a vonatablak párkányára, ami persze ferde. Haj, csúnya gravitáció, az autók sorra a földön landolnak, a szülők kapkodják fel őket. Az első öt percben ez nem zavaró, de negyedóra múltán már igen. 

A folyamatos, egyre irritálóbb koppanások nem csak engem zavarnak már. Az egyik csattanás alkalmával a szemközti fiatal rám néz, elmosolyodik, majd nagyot sóhajtva ennyit mond: „Messze van még Esztergom.” Mosolygok, bólintok. Mindketten oldalra pislogunk, hátha történik valami csoda, de nem, nem, a matchboxok kitartóan és hangosan koppannak a földön. Egy, kettő, három. A srác egyre idegesebb. Majd megszólal: „Ha még egyszer leesik, kiugrom az ablakon.” Mosolygok, annyit válaszolok, hogy megértem. Addigra persze meggyőződöm arról, hogy nagy veszély nincs, mert az ablakok nem lehúzhatóak. 

Épp elfogadom a helyzetet, hogy márpedig ez lesz a maradék húsz percben, nem lehet mit tenni, amikor a kislány a cumisüvegjét kéri, majd miután elfogyasztotta a tartalmát, felmászik a telefonjába merülő apa melletti ülésre, majd lemászik onnan. Majd megismétli. 

A hátralévő idő így telik, mi meg megkönnyebbülve mosolygunk a fiatalemberrel, aztán a tanulmányairól beszélgetünk. Ez az eset is megerősít bennem valamit: 

A türelem és az elengedés meghozza a jutalmát. 

Az elengedés néha nem pont,
hanem vessző.
A következő írás ott folytatódik,
ahol már lehet egy kicsit továbbmenni.

25

December 30. – Kedd

Újabb kihívás

No, nem a 4-es villamoson való utazásra gondolok – az inkább meglepetéseket tartogatott.

Az ajtó mellett állok. Velem szemben egy idősebb hölgy (ő lehet a nagymama) beszélget egy szemüveges, tíz év körüli vékony fiúval (unoka), és a mellette álló magas nővel (a fiú édesanyja), akinek az orra tisztára az anyjáé.

A Blaha Lujza térhez közeledünk az Oktogon felől. Mindhárman az utcán hömpölygő tömeget figyelik, és tanakodnak, vajon miért állnak ezek az emberek ilyen elszántan sorba. Mit árulhatnak? Teljesen tanácstalanok.
Mosolygok magamban.

Aztán odalépek a nagymamához, megszólítom. Elnézést kérek, hogy csatlakozom a beszélgetésükhöz, és elmondom, hogy ezek az emberek a New York Kávéházba szeretnének bemenni.
A nagymama meglepődik, visszakérdez: miért, mi van ott?
Mondom, hogy a világ egyik legszebb kávéháza.
– Turista-látványosság – jegyzi meg a lánya.

A nagymama arca felderül, megköszöni, hogy elmondtam. Biccentek, sok jót kívánok nekik, haladok tovább.

Moziba megyek. Két éve legalább nem voltam, amióta a hólyagom fogva tartott. De már nem tart. Így megyek.
Kicsit izgulok, ezért direkt úgy veszek jegyet, hogy ha ki kell mennem, könnyen megtehessem.

Másfél óra múlva megyek ki.
Korábban fél óra volt két mosdóhasználat között. Ez most a háromszorosa.
Ha tudom, hogy a film harminc perc múlva véget ér, simán kibírtam volna.

Utána büszke vagyok magamra, és meghívom magam vacsorára.

Elvégre, ha a barátaimmal kedves vagyok, miért ne lehetnék magammal is?

Van, amikor egy apró döntés elég,
hogy visszatérjünk az életbe.
Nem véglegesen,
nem tökéletesen,
csak éppen annyira, amennyire ma lehet.

Ezek az írások nem sietnek.
Ha most itt vagy, elég annyi, hogy olvasol.

19

December 18. – Csütörtök

Áramlás

Eleve szerettem a csütörtököt, de most még jobban. Ma reggel kaptam azt a hírt, hogy a júliusban érkezett új főnököm, aki személye elleni támadásnak vette, hogy kórházba kerültem, elhagyja az egyetemet. Elvette a betegszabadságom alatt az egyetemi laptopomat és telefonomat, felvett a helyemre valakit, és egy kollégámmal meg is osztotta a szándékát.

Szomorú voltam emiatt, de nem kapálóztam. Úgy döntöttem, megvárom, mit hoz az élet. És ha azt hozza, hogy több mint két évtized után mennem kell az egyetemről, akkor megyek, mert máshol van dolgom.

A mai fejlemény alapján azonban nem fenyegeti veszély az állásomat. Hurrá. Várnak vissza a klienseim, és februárra vissza is érkezem hozzájuk.

Lezajlott a karácsonyi műsor. A fejükön fekete harisnyát és pirosan villódzó szarvat viselő krampuszok voltak szerintem a legnépszerűbbek. Az én tizenkét perces történetem is szíves fogadtatásra talált, szívből beszéltem. Megvolt a mappa és a papírok is, nem teljesültek a korábbi, álombeli félelmeim.

A nagyvizit után pakolok, 14 órakor egyéni terápiám lesz, aztán edzés, majd vacsora. Ez a nap is sűrű.

A margójára csak ennyit írok:

Ha el tudjuk engedni, amit nem tudunk irányítani, és át tudjuk adni magunkat az élet áramlásának, megágyazunk a csodáknak.

Nem mindig az történik velünk, amit szeretnénk.
De néha pontosan az történik, amire szükségünk van.

A következő írásban már kifelé figyelek:
az útra, az emberekre,
és azokra az apró gesztusokra,
amelyek észrevétlenül tartanak meg.

19

December 22. – Hétfő

Várakozás

Ismét vonaton, ezúttal a szüleimhez, Szombathely felé.

A közelgő karácsony sok formában előbb is beteheti a lábát az életünkbe.

Ma egy kisbőrönddel, a ridikülömmel és egy kézi táskával indultam a nagy útnak. A metrólejáratnál ellenőr várt. Nagyot sóhajtottam, lefékeztem a bőröndömet, és a ridikülöm feltárása előtt csak ennyit mondtam:
„Persze, hogy a táska alján van.”
A férfi biccentett, és mutatta, hogy menjek csak tovább.

A pályaudvaron elmegyek mosdóba – naná, hogy ott is lépcsők vannak.
Minek ennyi lépcső?!

A pénztáros néni/bácsi – nem tudtam eldönteni, melyik – felajánlja, hogy a bőröndöt és a kézi táskát megőrzi, ne hurcolásszam fel-le. Rendben.
Amikor elköszönök tőle és megköszönöm a segítségét, áldott ünnepeket kíván.

Az újságárusnál a hölgy azt mondja, ne siessek az újság elrakásával, toljam csak a pénztárcámat a táska mélyére, ő is úgy szokta, és csak aztán induljak tovább.
Vigyázzak az értékeimre.

Ha tudná, hogy ezt már – végre – több szinten is teszem.
Ő is mosolyog, és boldog karácsonyt kíván.

A vonaton sikerült a menetiránnyal megegyező helyet foglalnom.
Hurrá, apró örömök!

Kinyújtózom, ellazulok, nézem a tovasuhanó tájat.
Várakozás van bennem.
Mennyi sok jó jöhet még?


És még két nap van karácsonyig.

Ezek a napok nem nagy történésekről szólnak.
Hanem azokról az apró figyelmességekről,
amelyek észrevétlenül megtartanak.

Amikor nem irányítunk, csak jelen vagyunk.

És egyszer csak azt érezzük:
mintha az élet is dolgozna értünk.

16

December 28. – Vasárnap

Véletlenek

Reggel még nem sejtettem, milyen élmények várnak rám.

Koradélután taxival utaztam. A sofőr mesélni kezdett. Neki az igazi ünnep 27-én indul, amikor vége a karácsonyi felhajtásnak: mindenki megérkezett, ajándékozott, evett-ivott, hazament.

Azt különösen nem értette, miért kell az ünnepek előtt függönyt mosni.
„Mégsem az ÁNTSZ jön karácsonyi látogatóba.”

Nevettem. Aztán a mozaikcsaládok világa került szóba. Figyeltem. Tanultam. Tartalmas út volt.

De ami ezután történt, még engem is meglepett.

Hat nappal korábban a 4-es metrón velem szemben ült egy huszonéves ázsiai fiú és a szőke hajú barátnője. Szerelmesnek tűntek. Egymásba hajoltak, halkan beszéltek. Megmaradt bennem a kép.

Ma – teljesen más okból – bementem a Westendbe. Tömeg. Zaj. Száz métert sem tettem meg, amikor a hömpölygő emberek között egyszer csak ott jöttek velem szemben.

Ugyanaz a pár.

Megálltam. Néztem őket.

Mekkora esélye van ennek egy ekkora városban?

Régebben azonnal jelentést kerestem volna.
Miért látom őket újra?
Mit üzen ez?
Mi dolgom van ezzel?

Most csak hagytam megtörténni.

Lehet véletlen.
Lehet nem az.

Nem tudom.

És nem is kell tudnom.

Az élet nagy rendező.
Tudja a dolgát.

Néha az élet meglep egy váratlan találkozással.
Máskor egy egészen finom jelzéssel.

Az új év első napján pedig valami egészen más érkezett.

16

Január 1. – Csütörtök

Hópihe

Épp a Barbra Streisand-portré végső simításait végeztem, amikor kinéztem az ablakon. Ha rajzolok, mindig elhúzom a függönyt.

Nagy pelyhekben esett a hó.

Megbabonázva néztem, ahogyan a több centis hópelyhek egymás után szállnak alá az égből, mintha Holle Anyó alaposan megrázta volna a dunyháját.

Lassan finom hóréteg fedte be a házakat, kerteket, autókat.

Arra gondoltam, milyen szép szimbolika ez:
az év első napján a hó elfedi az előző évet,
és tiszta lapot ad indulásként az újnak.

Figyeltem tovább.

A hópelyhek egyre kisebbek lettek, végül daraszerűen hullottak. Aztán megállt a hóesés.

Kicsivel később kisütött a nap.

A hó olvadni kezdett. Előbukkant a járdák feketesége, a háztetők vörös cserepe. Mintha a múlt feje bukkant volna fel a jelenben.

Talán teljesen új lappal kezdeni illúzió.

Talán nincs is rá szükség.

Miért kellene választani fehér és fekete között?

Miért ne férhetne meg egymás mellett az óév minden hozománya és az új év tisztasága?

Végül is minden új kezdet azon múlik,
mennyire megdolgozott, rendbe rakott hozott anyagra építjük.

Az új év első napján még a csendes megérkezésről írtam.
A hó betakarta a múltat, majd lassan megmutatta, mi marad alatta.

A következő napon már nem az ablak mögül figyeltem az életet,
hanem mozgásba lendültem benne.

18

Január 2. – Péntek

Futás!

Abban a kisvárosban, ahol a kórház van, heti kétszer edzőterembe járok, mert van napi négy órás kilépőm.
Nevezzük ezt az edzőtermet Retro Gymnek.

A gépek mintha az előző évtizedekből teleportálódtak volna ide.
Semmi modern csillogás.
De ez nem zavar.
Az ember lánya úgyis csak a futógépet keresi.

A téli szünetben Budapesten elhatároztam, hogy felkeresem az otthonomhoz közeli edzőtermet is.
Hadd legyen az új életemnek egy új eleme.

Kemény nyolc perc séta.

Tágas tér, komoly biztonsági rendszer: az öltözőkulcsért le kellett adnom a személyimet. Sebaj.

Rengeteg futógép az üvegfal mellett, az utcára nézve. Ez tetszik.

Az öltöző akkora, hogy el lehet benne tévedni, de madárcsiripelős zene szól.
Nem tudom, miért kell ilyen zene egy öltözőbe.
Dühroham-megelőzés?

Edzőszerkóban odalépek a futógéphez.
Érintőképernyős, okos, semmi retro.

Elindulok.

Velem szemben az utca. Járókelők.

A legtöbben észre sem veszik, hogy az üveg túloldaláról figyelem őket.
Nem direkt nézem őket.
Valahova néznem kell.

Előre nézek.

Kutyát sétáltatnak.
Csomagpontról dobozokat cipelnek. Bevásárolni indulnak. Bőröndöt húznak.

Egy család érkezik. Anya elől, utána két kislány.
A nagyobbik húzza a családi bőröndöt.
Apa mögötte megy és videózza.

Ezen fennakadok. Mi itt az attrakció?
A kislány ügyesen húzza a bőröndöt.
Miért kell felvenni?

Hess. Elengedem.

Újra sétálok.

Néhányan odapillantanak a futógép felé. A többség nem.

És egyszer csak eszembe jut:

Kik vagyunk, amikor senki sem lát bennünket?

A mozgás után jött a másik tanulás.
Nem a gyorsulás.
A megállás.

17

Január 4. – Vasárnap

Állj meg!

A tegnap esti sétám alatt egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemközti oldalon egy kétéves forma kisgyerek eszeveszett tempóban hajtja a kismotorját, és vészesen közeledik az úttest felé.

Apa rohan utána és kiabál: „Állj meg! Állj meg!”

Bár nem jön autó, megállok.
Készenlétbe helyezem magam. A pulzusom az egekben.

A gyerek fél méterre a járdaszéltől megáll. Apa utoléri.
Felém tekint.
Én még mindig mozdulatlanul állok a másik oldalon.

„Köszi!” – int.

Érzékelte a csendes bevonódásomat.

Bólintok és továbbmegyek.
Remélem, a napi váratlan izgalom kategória ezzel kipipálva.

Vonatút visszafelé. Három óra.

A kórház szerint Budapest nincs messze. Tami barátnőm is ezt mondogatja.
Együtt utazunk vissza a közös valóságunkba.

Beszélgetünk.
Aztán érzem, hogy telítődöm.

Tami felteszi a fülest. Visszahúzódik.

Ha ő nem szól, én jeleztem volna a határaimat?

Olvasni kezdek. Pszichológiai könyvet.

Aztán egyszer csak magamnak mondom:

„Állj meg!”

Nem kell az utazásba is teljesítést tennem.
Nem kell minden percet produktívvá tenni.

Mi lenne, ha csak ülnék? Csak néznék ki a fejemből?

Elrakom a könyvet. És bambulok.

Végül is szerethetem magam úgy is,
ha épp nem csinálok semmit.

Az önmagamnak mondott „állj meg” után valami oldódni kezdett.
A kórházi napok nemcsak belső csendet, hanem váratlan tükröket is hoztak.
Volt, hogy mások szavaiban hallottam meg önmagam.

13

Január 8. – Csütörtök

Hozzám jössz?

Tegnap nagy hóesésben vergődtem el az egyik diszkontáruház-lánc boltjába. Élmény volt a vásárlás, mert csak páran adták arra a fejüket, hogy ebben a zord időben kimerészkedjenek otthonról.

Odafelé egy darabig együtt haladtam az egyik betegtársammal, aki érdeklődve figyelte, ahogy időnként letopogtam a havat a cipőmről, hogy ne ázzon át.
Azt mondta, olyan vagyok, mint egy mókuska – mert szerinte azok is így csinálhatják.

Mosolyogtam.
Az „mókuska-mozgás” egyébként bevált, mert csak a jobb cipőm ázott be egy picit.

Vacsoránál odaült mellém Lehel, és mellé Péter is, akit az aznapi önismereti csoporton oly sokféle családtagomnak választottam. Beszélgettünk az életéről, a gluténérzékenységéről, a kórházi létéről.

Miután Péter elköszönt, Lehel védencem megszólalt:
„Tiszta a levegő!”

Nagyon nevettem. Szórakoztatott, hogy Lehel fenyegetésként élte meg, amikor a figyelmem másfelé fordult.
Aznap már megkaptam a „macska” fedőnevet is – állítólag néha véletlenül megkarmolom.

Két állatkanév egy nap.
Ez komoly eredmény.

A nap még tartogatott meglepetéseket.

Az egyik férfi betegtársam, Andris, újabb parfümöt kezdett használni. Mivel érzékeny vagyok az illatokra, visszajeleztem neki, hogy finom az illata. Mondta, hogy mutat egy másikat is.

Nem szabad bemennünk az ellenkező nem szobájába, ezért megálltam az ajtóban. Ő viszont rám parancsolt, hogy arra az egy percre lépjek be. Megmutatta a parfümöt, befújta magát, jutott rám is belőle – de nem bántam.

Andris sokszor elesettnek adja elő magát, játszik mások szánalmára. Amikor a terapeutája egyedi hanganyagot készített neki, csak nekem mutatta meg.

Mosollyal az arcomon jegyeztem meg neki:
„Nagy kópé vagy te, de engem nem versz át. Átlátok rajtad.”

Elnevette magát.
Aztán váratlanul megkérdezte:
„Hozzám jössz feleségül?”

Nevetve átöleltem.

A kérdés csak részben lepett meg, hiszen aznap a csoporton az ő családjának bemutatására engem választott feleségének.

De talán nem is az a lényeg, hogy ő mit kérdezett.

Hanem az, hogy én mit válaszolok magamnak.

Választanám-e én saját magam feleségnek?

Igen.

Amikor elkezdjük választani önmagunkat, lassan az is kirajzolódik, hol érezzük magunkat igazán otthon.
Nemcsak helyben.
Állapotban.

14

Január 10. – Szombat

Otthon, édes otthon

Lehet, hogy a tegnapi utazás után pihennem kellett volna, de előre lefoglalt időpontjaim voltak: manikűr, pedikűr, fodrász.

Ha két énem lenne, az egyik pihenne, a másik szépülne. Mivel csak egy van, maradt az ide-oda megyek nap.

Azért, hogy hétvégén a saját ágyamban aludhassak, közel ötszáz kilométert utazom oda-vissza. Vonatos gyalogkakukk lettem. Nyáron még – a kimerült állapotom miatt – a lakásomat sem tudtam elhagyni.

Augusztus 25-től a kórház lett az átmeneti helyem. Egy hónapig egyedül voltam egy kétszemélyes szobában. Akkor elképzelhetetlennek tűnt az ötágyas szoba. Most meg az elképzelhetetlen, hogy hétköznap ne ott legyek.

Csütörtökön már a hazamenetelt várom. Péntek este ünneplőbe öltöztetem a lelkem. Vasárnap 11-ig otthon lehetek.

A gurulós bőröndöm két kereke már rossz. Megbeszéltem vele, hogy még öt utat bírjon ki. Aztán megjavíttatom.

Hétközben az ágyam alatt pihen.

A kórházra nem mondjuk, hogy „hazamegyek”. Hanem azt, hogy visszamegyek az osztályra. A kórházba.

Az otthon más.

Az otthon nem csak hely.

Állapot.

Az a tér, ahol a testem, a lelkem elterpeszkedhet.
Ahol nem kell tartanom magam.

De még az otthon-állapotban is változik körülöttünk minden.
A kapcsolatok jönnek és mennek.
És közben tanuljuk, hogyan maradjunk meg önmagunknak.

11

Január 11. – Vasárnap

Változások

Ismét vonaton ülök, és a hófedte tájat nézem. A szikrázó napsütésben különös táncot járnak a hópelyhek, miközben azon gondolkodom, milyen furcsa, hogy az élet néha valóban egy vonathoz hasonlít.

Most először fordul elő, hogy amikor beérek az osztályra, Lehel nem vár majd az ebédlőben a szokásos helyén. Nem öleljük meg egymást reggel hosszan. Nem várjuk együtt a tornát. Nem intünk egymásnak messziről, és nem suttogja a fülembe, hogy hiányoztam.

Ez is a kórházi valóság része. Elbúcsúzni azoktól, akik végleg hazamennek. Van, aki később érkezik, mégis előbb megy el, és van, aki régebb óta van itt és hamarabb búcsúzik.

A kórházi osztály számomra egy képzeletbeli vonat. Átmeneti utasok vagyunk rajta, akik hol rövidebb, hol hosszabb távra kerülnek egymás mellé egy kocsiba. Összekötnek bennünket a napi rutinok, a szabályok, a közös sebezhetőség – aztán egyszer csak különböző megállókban leszállunk.

Vannak, akik mélyebben megérintenek. Tőlük hiányozni tud egy jelentőségteljes összenézés a csoportban, egy nagy ölelés, egy őszinte nevetés, egy közös séta vagy tollasozás a kertben.

Figyelek és vigyázok magamra. Tudatosítom, hogy amikor valaki leszáll erről a vonatról, és visszatér a saját életébe, megszűnik a közös valóságunk. Az a vonat, ahol egy időre össze voltunk zárva, tovább robog.

Megélem, amíg jó együtt, és elgyászolom, ha valaki számomra fontos távozik. Igyekszem a jelenben maradni, és a fókuszt önmagamon tartani.


Mert a legfontosabb kapcsolat az önmagammal való kapcsolat.

A búcsúk után az érzések maradnak.
És az a kérdés: hogyan bánok velük?

Elfojtom?

Vagy végre meghallom őket?

15

Január 12. – Hétfő

Érzések

Tegnap este a Csillag születik című film volt az addiktológiai néznivaló.

Szeptember közepén, amikor már három hete voltam a kórházban, egyszer már megnéztem a többiekkel, és el is készítettem a hozzá kapcsolódó házi feladatot. Tegnap először nem akartam újra végigülni. Aztán meggondoltam magam. Jó pap is holtig tanul.

Megérte.

Újabb megéléseim lettek.
A szívemhez eljutottak fontos érzések és gondolatok.

Például a film egyik főszereplője, Jack által, aki sikeres zenész, mégis súlyos alkoholproblémákkal küzd.

Mélyen megérintett, amikor Jack Allynek – a fiatal énekesnőnek, akinek mentora, majd később a férje is lesz – arról beszél, hogy ha nem a lelke mélyéről jön az, amit csinál, akkor üresség marad benne.
És ha nem önazonos, akkor cseszheti az egészet.

Azon vagyok, hogy ezt képviseljem az életemben.

Jack szenvedélybetegsége arra is rávilágított, hogy ha elnyomjuk a fájdalmat, az előbb-utóbb felemészt bennünket.
Igen, az elfojtásaim élenjárók voltak abban, hogy kórházba kerültem.

Jack hiába volt tehetséges, mégis elveszett maradt addig, amíg nem kért segítséget.

Én sem tudtam sokáig.

Segítséget attól tudok kérni és elfogadni, akivel biztonságban érzem magam.
Ahol figyelem és elfogadás ölel át.
Ahol nem megjavítani akarnak, hanem megérteni.

Ez ritka.

Mégis hiszek abban, hogy


megmenteni csak önmagam tudom.

Senki mást.

Szerda reggel azonban nem filmek, hanem a kórházi mindennapok mutatták meg, milyen szerepeket veszünk fel – néha észrevétlenül.

13

Január 14. – Szerda

Pásztorkutya

Reggel a szobatársaim közölték velem, hogy éjszaka is bent maradok a szobamentor szerepben.

Mert éjszaka, ha valaki kimegy a mosdóba, akkor én is felébredek, és „szolidaritásból” utána megyek. Aztán visszafekszem és alszom.

Este én vagyok az utolsó a zuhanyozási sorrendben, és akkor tudok elaludni, ha már mindenki ágyban van. Ha nem is alszik még, hanem telefonozik, akkor is a helyén van és lámpát olthatunk.

Az egyik szobatársam szerint terelőkutya, border collie vagyok, aki figyel a nyájra és tereli őket.

Tényleg.

Hétfőn a kreatív csoporton szóba került, hogy ismét írok. A férfi terapeuta rákérdezett, hogy mit: interjúkötetet, regényt? (Tehát tisztában volt az eddigi alkotásaimmal. Ez jólesett.)

Mondtam, hogy nem árulom el. Azt sem, hogy szerepel-e benne.

Ő egyébként most lép krisztusi korba. Vagány a külseje. Amikor a kórházba kerültem, mezítláb, papucsban rohangált az osztályon. Később a kórház kertjében a többiekkel dohányzott, én meg odamentem hozzá bemutatkozni – mert azt hittem betegtárs. Nem volt az.

Először meg kellett szoknom a stílusát, hogy nagyon laza. Csoportokon felteszi a lábát a közeli dobozra vagy asztalra.

Ha valaki nem figyel, vagy netán elalszik a csoport-foglalkozásokon, odadob az illetőhöz – ébresztőnek – egy kocka alakú radírt. Fő a rend, minden szó számít.

Ugyanakkor mélyérzésű, figyelmes.

Tudja, hogy a Szilvia megszólítást szeretem.

Tőlem többször is kérdezett olyat, ami a valóm mélyét érinti:
Milyen is vagyok maszkok nélkül?
El tudom-e engedni a kontrollt?
Tudok-e bízni?

Nagyon jól olvas az arcokról.

Ami vele kapcsolatban talány: mivel elég sokat látom a cipője talpát, megfigyeltem. Mindig tiszta.

Múltkor odamentem hozzá és megkérdeztem, mit csinál a lábbelijeivel.

Mint kiderült: semmit.

Mosolyogtam, és megjegyeztem magamban:

Ne ítélj elsőre.
A látszat néha csal.

A kórházban nemcsak beszélgetések és csoportok vannak. 

Néha az együtt énekelt dalok is gyógyítóbbak, mint hinnénk.

18

Január 15. – Csütörtök

Énekelünk

Kedd este fáradtan mentem karaoke-ra. Azt hittem, csak kibírom. Aztán kiderült, hogy szükségem volt rá.

Előtte az edzőteremben a futó-/sétagépen megtettem négy kilométert, majd a terem és a kórház között oda-vissza még másfelet. Kigyalogoltam magamból sok mindent.

A karaoke-est egyik szervezőjeként az a minimum, hogy jelen vagyok.
De ennyivel nem elégszem meg.

Kevesebben gyűltünk össze, mint karácsony előtt, de a lelkesedés mértéke nem csökkent. A választott dalok szövegét kivetítettük, és úgy énekeltünk – főleg magyar dalokat. Meglepő, hogy több generáció is ugyanazokat a dalokat szereti.

Az éneklés számomra felszabadító.
A jelenben tart, mert a zenére és a dalszövegre figyelek. Ilyenkor nem tudnak alattomosan bekúszni a gondolatok.

Jólesik kiereszteni a hangom.
Jólesik egy kicsit dülöngélni, csápolni, bolondozni.

Az egyik nővér, aki a szemben lévő kezelőben gyógyszerelt, benézett hozzánk, és egy dal erejéig csatlakozott is. Ez még inkább emelte a közösségi élményt.

Amikor együtt énekeltünk, mindenki kérhetett egy dalt.
Olyankor az adott betegtársért énekeltünk.

És valahogy a gyógyulás útja is ilyen.


Mindenki egyért, egy mindenkiért.

A közösség nemcsak az éneklésben jelenik meg. 

Néha történetekben is – amikor valaki őszintén elmeséli, honnan jött és hová jutott.

20

Január 16. – Péntek

Maszk nélkül

Épp vacsoráztam, amikor kiderült, hogy üzenetátadás van. Elfelejtették kiírni a falitáblára, így az osztályon sokan nem is tudtunk róla.

Üzenetátadáskor felépült függők beszélnek a történetükről, a felépülésükről, a szermentességükről.

Most az Anonim Alkoholistáktól érkezett két férfi.

Bár nem vagyok érintett a témában, csatlakoztam a csoporthoz. Egyrészt, hogy többen legyünk – még gyorsan toboroztam is pár betegtársat –, másrészt mert mindenkitől lehet tanulni.

A két férfi több éve nem iszik már.

Meghatott, milyen őszintén beszéltek arról az időszakról, amikor a négy fal között vagy éppen a kocsmában alkoholizáltak. Az egyikük majdnem meghalt, a másikuk teljesen elmagányosodott.

Az AA-gyűlések segítették őket talpra állni, és azóta is rendszeresen járnak a közösségbe.

Mindkettőjük tekintete tiszta volt.

Én is megosztottam, hogy már négy hónapja járok gyűlésekre – az alkoholista szülők és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeivel foglalkozó közösségbe.

Ott nincs tanács.
Nincs vigasztalás.
Nincs komment.

Csak figyelem.
És hallgatás.

Ez számomra biztonságot ad.

Néha nehéz elindulni a gyűlésre – esőben, hóban, hidegben fél órát gyalogolni nem mindig könnyű.

De utána mindig könnyebb a lelkem.

Mert elmondhattam, amit nehéz volt kimondani.
Mert meghallgattam, amit másnak jó volt letennie.
Mert szégyen nélkül lehetek az, aki vagyok.


Mert letehetem a maszkjaimat és megmutathatom önmagam.

De a kórházi élet nemcsak mély beszélgetésekből áll. 

Néha egészen prózai dolgok – például egy nehéz hajnal – mutatják meg, milyen is az együttélés.

15

Január 17. – Szombat

Őzreggel

Ma jól indult a reggelem. 

Tegnap 5.22-kor már esélyes volt, hogy másképp lesz. Felébresztett az egyik szobatárs mozgolódása. Nem csak hangosan forgott az ágyában, de a szobából még ki-be is mászkált. 

Sebaj. Van még egy órám aludni. Légzőgyakorlatot csinálok, mindjárt tuti visszaalszom.

Abban a pillanatban, amikor ez megtörténne, a nővérek éktelen nevetésbe kezdenek, mintha nem egy kórházi osztály hajnalán lennének, hanem egy nyári kerti partin, ahol már iszogattak kicsit. 

Sebaj, mindjárt visszaalszom. Vagy mégsem, mert a közeli konyhában üst-koncertet indítanak. Nem tudom, mit csinálnak a hatalmas főzőedényekkel, de zeng-bong a ház. Nem csitul később sem. 

Megnézem az órát: 5.55. Ajaj. 29 percem van aludni, mert 6.24-kor cseng majd az ébresztő.

A fejemre húzok minden takarót, plédet, a szívecske alakú, finom tapintású párnát, amit tegnap kaptam a Valentin napot előrébb húzva, az arcomhoz helyezem, hátha… 

De nem, nem sikerül elaludni.

6.16-kor feladom, felkelek.

Szomjas vagyok. Nincs a víztisztító-kancsómban víz, öntök bele, de a reggeli kábulatomban elfelejtem, hogy majd hangosan csobog le a szűrőn. Menteném a helyzetet, de már nem tudom, a mellettem fekvő betegtárs is felül az ágyában. Bocsánatot kérek, hogy felébresztettem, mondja, hogy semmi gond. Később, amikor készülődök már az állomásra, egy megszentelt szűzanya medált kapok tőle, azzal a javaslattal, hogy tegyem a pénztárcámba és vigyáz majd rám az úton. Átölelem, nagyon örülök neki. A pénztárcámban van egy Jézus fénykép is, Aputól kaptam – hasonló célzattal.

6.20-kor felkelek és amint megszólal az ébresztő, hivatalosan is felkelünk. 

Érdeklődöm, ki hogyan aludt. Aztán üzemkészen kitódulunk vérnyomásmérésre. 

A reggeli torna elmarad, mert aki szokta tartani, hazament, aki meg helyettesíteni tudná, beteg. Nem állnak reklamáló betegtársak a folyosón, ahogyan észreveszem, a program érdeklődés hiányában elmarad. Én, aki minden alkalommal, még csini ruhában is jelen voltam, most nem forszírozom a dolgot, mert sietek.

A minike gyógyszerem is előbb elkérem, előbb reggelizem, mert mire a többiek felocsúdnak, hogy reggel van, én már indulok az állomásra.

Elbúcsúzom a többiektől. Hatalmas a köd, csúszik az út. Andris kikísér, mert amióta kiválasztott az egyik csoporton feleségének, nem akarja, hogy bajom essen. 

Időben kiérünk az állomásra, ő még így visszaér a csoportra.

Én a váróteremben várok fél órát, a vonat késik, de nem aggódom, tudom, hogy a csatlakozást is elérem majd. A rutin megsegít. Az aggódós sejtjeim szerencsére még mindig téli álmukat alusszák, de tavasszal sem ébreszteném fel őket.

Ez az első eset, hogy elkéredzkedtem a terapeutámtól, mert intéznivalóim vannak délután.

Utazom már az Intercity-n Budapestre. 

A havas mezőkön őzikéket látok feküdni. Meglep, nem így szoktam őket látni.

Lehet, hogy nekik sem indult egyszerűen a reggel?

Hamarosan egy álom hozott különös képeket – 

és egy újabb gondolatot az útról, amelyen haladok.

13

Január 19. – Hétfő

Kiszállás

Az éjjel különös és megérintő álmom volt. Ismét egyetemista és kollégista voltam. Talán azért jött elő ez a vonal, mert egyetemistaként sem ingáztam annyit Budapest és Szombathely között, mint most a kórház és az otthonom között. Minden hétvégén oda-vissza. Tudom, a kórházi álláspont szerint ez nem nagy távolság – ez azért böki a csőrömet –, de a valóságban háztól házig mégis négy és fél óra az út.

Álmomban fák alatt tanultam. Három-három fiatal, nyárfaszerű fa állt egy vonalban, páronként egymással szemben. Ami igazán meglepett: a szemben állók a lombjukkal egymás felé hajoltak. Mintha így akarták volna megérinteni egymást. Közben hűst és menedéket is adtak annak, aki alattuk volt.

Álmomban is megbabonázott ez a jelenet. Nem igazán értettem. Most, éber tudatállapotban sem akarom megfejteni. Inkább csak örülök annak, hogy ilyen élményben volt részem.

A tegnapi visszautam is sajátos lett. Budapestre pénteken szürkeségben érkeztem, vasárnap pedig napsütésben indultam vissza a kórház felé. Egy hete is így történt. Tud valamit az időjárás, amit én nem?

A vonaton a tájat néztem. Mások aludtak, mobiloztak vagy filmet néztek. Én inkább a belső mozimat figyeltem vagy a mezőket, fákat, madarakat. Ha lett volna verseny a kocsiban, hogy ki lát több őzikét, fácánt vagy ragadozó madarat, a fákon, valószínűleg én nyertem volna.

A csatlakozás elérése mindig kérdéses. Az igényemet jelezni szoktam a kalauznak. Jobb, ha a MÁV is tudja, hogy el kell érnem a csatlakozást. Mert időben vissza kell érnem a kórházba. Késés esetén sárga lap jár. Nekem már van egy, így nem szeretnék még egyet.

Mert kiszállni a csúcson érdemes.

Arról pedig én szeretnék és fogok dönteni.

Másnap reggel azonban a kórház ismét emlékeztetett arra, hogy itt semmi sem állandó.

15

Január 21. – Szerda

Alkalmazkodj!

Tegnap egy egeres, rémisztő álmommal indult a nap, és utána sem lett Csipkerózsikás, habos-babos. Reggel kiderült, hogy költöznünk kell. Már egyszer költöztem a kétágyasból az ötágyasba, azt sem éltem meg könnyen. Aztán megszerettem a hatos számú kórtermet. Közel volt a hűtő, az ebédlő, a mosókonyha – ezek az itteni életben fontos tájékozódási pontok.

Hétfőn és tegnap sok új betegtárs érkezett, ezért kitalálták, hogy költözzünk át mindannyian – egy kivétellel – egy távolabbi szobába. A maradék nyolc napomra költözzek? Igen.

Kipakolás a szekrényből, a fürdőszobából, a polcról az ágyra. A nővérek áttolják az ágyamat az új helyére. Kérem, hogy most is a fal mellett lehessen a fekvőhelyem – szorosan. Így volt a másik szobában is. Amikor odakerültem, szükségem volt a fal „védelmére”. A főnővér-helyettes – aki mindig normális velem – közli, hogy ez szabályellenes, mert az ágyat három oldalról meg kell tudni közelíteni. De mivel hamarosan hazamegyek, most kivételt tesz. Szuper.

Tolom a folyosón az éjjeliszekrényemet. Útközben leesik az írószereimet tartalmazó doboz a földre. A tollak és ceruzák szanaszét gurulnak. A közelben áll egy férfi betegtársam, de valamilyen rejtélyes okból nem mozdul meg. Összeszedem a cuccaimat, tolom tovább a szekrényt. Épp arra jön Andris, aki átsegít a gurulós bútordarabbal a küszöbön.

Az új szobánk atmoszférája egészen más, mint az előzőé volt. Itt korábban kissé zűrös férfiak laktak. Mintha az energetikájuk egy része itt maradt volna. Idő kell majd, amíg áthangoljuk a teret.

Mire mindhárman átcuccolunk, kezdődik a népmese-csoport. Én viszont addig nem tudok csoportra menni, amíg a fizikai és lelki biztonságomat vissza nem építem. Ha már népmese: a három kecskegidából most az egyik leszek. Amíg a többiek elmennek csoportra – nem a farkas gyomrába –, én engedélyt kérve maradok a kórteremben. A nyolcasban.

Pakolok, elrendezem a helyem. Mire a többiek visszaérnek, a külső-belső rendem is visszaáll. És indulok edzeni.

Este karaoke. Az egyik betegtárssal elénekeljük a Padlásból a Fényév távolság című dalt. Mindkettőnk nagy kedvence. A dal mélyen megérint, valami jóleső remegés fut végig rajtam.

A szoba felé tartva eszembe jut az öt hónappal ezelőtti érkezésem.


Akkor fényév távolságnak tűnt a távozás napja.
Most már egyáltalán nem.

A következő napokban a kórház körül is megváltozott valami. A tél még ott volt – de már nem uralkodott.

17

Január 23. – Péntek

Hófedte táj

A vonaton ülök, Budapest felé. Ide-oda rázkódom, közben a havas tájat nézem.

A délelőtti filmes csoporton egy terhelt apa-fiú kapcsolatról láttunk filmet. Mélyen megérintett. Főleg az, ahogyan az apa számtalan módon provokálta már felnőtt férfi fiát, aki végtelen türelemmel kezelte az apja viselkedését.

Míg egy ponton kirobbant, és elmondta a fájdalmait: hogy az apja sohasem kért bocsánatot, nem mondta, hogy szereti, és nem fogadta el olyannak, amilyen. Például azt sem, hogy azonos nemű párja van.

Azonban az apa minden arroganciája és bicskanyitogató stílusa mellett a mélyben ott húzódott valami emberi, és olykor búvópatakként a felszínre is tört. A férfi tudta szeretni az apját. És az apa is szerette – a maga módján – a fiát.

Ahogyan körben ültünk, és végigsiklott a tekintetem a csoporton, megállapítottam, hogy bizony, majdnem én vagyok a rangidős. Ketten érkeztek nálam korábban, valaki egy nappal később, mint én, a többiek pedig csak egy-két hónapja vagy akár egy-két hete vannak itt. Új összetételű a csoport, és már csak kisebb részéhez tudok és akarok kapcsolódni. Egy hetem van hátra.

Ismét az elsuhanó havas tájra pillantok. Az elmúlt öt hónapot is hozzá tudom kapcsolni. A nyár végi beköltözésem egy másik évszaknak felel meg a szívemben.

Akkor a kórház és a környéke, a kert, a közeli erdő és sétány, a város kemény télben állt. Vastag hótakaró borított mindent, és elfedte a természet formáit, színeit, hangulatait, illatait. A fák csupaszon álltak, mintha nem is hinnék el, hogy valaha lombjuk volt. A levegő hideg volt és éles, minden lélegzetvétel fájt. Az idő más ritmusra váltott, amit hozott, az ülepedést igényelt. A napok egymásra rakódtak, ahogyan a külvilágban a hórétegek. Az élet nem tűnt el, csak mélyre húzódott, láthatatlanná vált.

Most, egy héttel a kórház elhagyása előtt, a tél még jelen van, de már nem uralkodik. A hóréteg foltossá vált, egyre több sötét földsziget tarkítja. Napközben csepeg az eresz, a patakok életre kelnek, mintha a környék egyre több része emlékezne arra, milyen mozogni. A fák ágai végén alig észrevehető rügyek fakadnak. Még zártak, de már jelen vannak. A levegő is lágyult, sokkal barátságosabb. Néha egy-egy madár hangja is megtöri a csendet. Még bizonytalanul, ám a tavaszt várva énekelnek. Ez még nem a tavasz. De a tél már nem tudja letagadni, hogy vége lesz.


Ahogyan én is, még óvatos lépésekkel, de elindultam az élet felé.

A test néha hamarabb szól, mint a lélek. Leállít, lefektet, betakar, és közben megmutatja, mennyi gyengédség fér el egy betegszoba csendjében.

18

Január 27. – Kedd

Puff

Lehet, hogy tegnap este kicsit megroggyanva nem kellett volna elmennem a rendellenesen működő családokban felnövőkkel foglalkozó gyűlésre. De hát ez volt az utolsó alkalmam az utolsó héten.

Hazafelé nagyon fáztam. Reggelre komoly keringőre hívott valamilyen kósza vírus. Bele is szédültem. Andris hozott nekem 6.54-kor friss kiflit, az illata isteni volt. De ez most nem volt elég a gyógyuláshoz. Egyértelmű volt, hogy jobb, ha ágyban maradok.

A szobatársaim meg is erősítették, hogy nem festek túl jól.

Érdekes, hogy amikor bekerültem ide, akkor is az első héten betegedtem meg, de másfél nap alatt túl is lettem rajta. Most meg az utolsó hetemen ugyanez a helyzet. Remélem, hozom a nyárvégi statisztikámat.

Talán a kórházba megérkezni sem volt könnyű, és elmenni sem az. A szobatársaim még nem láttak nappal ágyban fekve. Tudják, hogy ez komoly ügyet sejtet.

Az egyikük finoman betakart, a másikuk is figyelt rám. Meg előttem ette meg a Rákóczi túrósát, mert szeretem nézni, ahogy eszik. Ó, apró örömök.

Azt is szeretem hallani, ahogy kortyolja a vizet, vagy ropogtatja a kekszet. De csak ha ő csinálja. Kialakult köztünk egy sajátos intimitás. Azt is szeretem, amikor a kávéját kevergeti a műanyag poharában. Fruzsi-hangok, amelyek hiányozni fognak. Ahogyan ő is. Míg aludtam, ő is aludt. Alvópajtik is lettünk.

A fél osztály beteg. Ha elindul a lavina, nem áll meg.

Ma sokat néztem az ablakon át a szemben álló platánfát. Vannak még rajta jócskán száraz falevelek. Vajon addig maradnak, amíg az új rügyek megérkeznek? Aztán az új hajtások letolják a régieket? Ez védelem a fának? Vagy sajátos váltás a régi és az új között?

Este fél hétre összeszedtem magam – némi gyógyszeres rásegítéssel –, hogy a karaoke-n ne hagyjam cserben a szervezőtársamat. No meg újra el akartam énekelni a Fényév távolságot. Meg a Százszor ölelj még-et.


Mert ölelni jó. Az ölelés gyógyít.

A megérkezés nem mindig emelkedett pillanat. Néha bőröndökből, fáradtságból, szomorúságból és abból áll, hogy végre semmit sem kell teljesíteni.

24

Január 31. – Szombat

Hazaértem

Tegnap reggeli után elbúcsúztattak.
Nem mindenkit szoktak. Inkább azokat, akik hosszabb ideig voltak meghatározó részei a közösségnek.

Egy képeslapot kaptam. Huszonegy aláírással. És egy szöveggel, ami nagyon mélyen megérintett.

„Tudjuk, milyen bátor és kitartó vagy, mennyire fontos számodra a minőség,
– de szeretnénk emlékeztetni, hogy nem kell mindig tökéletesnek lenned.

Az igazi értéked nem ebben van,
hanem abban a szerethető emberben, aki mögötte áll.”

Ajándékokat is kaptam. Apró, személyes tárgyakat. Olyanokat, amelyek mögött figyelem volt.

Mindenkit megöleltem. Azt mondtam nekik: legyenek jók – vagy nem is, legyenek rosszak.

Délután a Testvérem hazahozott. Öt hónapnyi élet csomagokban. Bőröndökben, táskákban.

Itthon hirtelen nem találtam a helyem. Pakolni kezdtem, aztán megálltam. Elfáradtam. És szomorú lettem.

Az eljövetel, a lezárás, a búcsúzás mind tovább dolgoztak bennem.
Egy intenzív időszak után most nem az építkezés jött elsőként, hanem a megérkezés fáradtsága.

Tegnap ennyi fért bele. Elengedtem a napot.


És ez is rendben van.

Van, amikor a kipakolás nemcsak a bőröndökről szól. Hanem arról is, hogy valaki lassan visszaköltözik önmagába, és közben már tudja: mostantól jobban kell vigyáznia magára.

23

Február 1. – Vasárnap

Megérkezés

Kipakoltam, mostam, elpakoltam, selejteztem, átrendeztem.
Nem csak fizikailag, lelkileg is.

Visszaérkeztem a lakásomba is. Mert innentől maradok. Az otthonommal való lelki kapcsolatomat is megújítom, bár a lakásfelújítással másfél éve ez már részben megtörtént. Mégis, tervezek még változtatásokat. Olyanokat, amelyek az új életemhez passzolnak.

Kialudtam magam, a kórházas időszak lezárult bennem. Holnap már megyek dolgozni. Két nap volt az átállásra. Ezt az időt magammal töltöttem, mert erre volt szükségem ahhoz, hogy bele tudjak ugrani az újba. Mert ezen a fronton is lesznek új helyzetek, kihívások.

Tegnap este, amikor hosszasan sétáltam, a megtett út az érzéseim rendezését is segítette. Megjelent a hála a szívemben, amiatt, hogy jókor, jó gyógyító helyre kerültem.

Hálás vagyok magamnak, hogy végigcsináltam az öt hónapot. Iszonyat nehéz volt. De tudtam, hogy ez volt a nagy esélyem az újjászületésre, egy végső nagy átrendezésre.

Hálás vagyok a közösségnek, ahol voltam, az osztály személyzetének. Tanultam tőlük is. Olykor egy kedves szó, az elfogadás, a befogadás maga volt a világmindenség.

Hálás vagyok a szeretteimnek, barátaimnak, akik ott álltak mellettem vagy kísérték az utamat. És szomorú vagyok azok miatt, akik elfordították a fejüket, mert kórházba kerültem és nem a csúcsformámat hoztam. De ez nem rólam szól.

Hálás vagyok a klienseimnek, akik megvártak, kitartottak mellettem, akkor is, ha nem először vártak rám. És hálás vagyok azoknak, akik végig hittek bennem, még akkor is, amikor ez nekem nehéz volt.

Innentől jobban vigyázok magamra, és kétszer is megnézem, kit engedek be az életembe. Számos változást tervezek még, de nem rohanok, mert a lelkem nem ezt kívánja.


Tudom, hogy mindennek eljön az ideje.

Nem minden kapcsolat azért érkezik, hogy maradjon. Van, amelyik csak addig tart, amíg valami fontosat megtanít: a szeretet néha valódi, mégis kevés az együtt maradáshoz.

27

Február 2. – Hétfő

Amíg szeretet volt

Volt egy kapcsolódás, amely nem ígért jövőt, de adott pillanatokat. Nem ott találkozott két élet, ahol együtt lehetett volna továbbmenni, hanem ott, ahol egy ideig jó volt megpihenni.

Volt benne figyelem, gyengédség, kézfogás a sötétben, és az az érzés, amikor az ember újra érzi, hogy él.

És voltak pillanatok, amikor nem állt ott mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Volt, amikor nem adta meg azt, amit kimondtam, hogy fontos lenne nekem.

Nem rossz szándékból. Nem kegyetlenségből. Hanem mert nem tudta megadni.

Ekkor értettem meg valamit: a szeretet önmagában nem elég, ha nem tud megérkezni a megélhető tettekbe.

Nem hibáztatok. Nem haragszom. Nem kell megmentenem senkit, és engem sem kell megmenteni.

Én ott voltam, ahogyan tudtam. Szívvel, jelenléttel, figyelemmel. Beletettem mindazt, ami az én oldalamon lehetséges volt.

Ez a kapcsolódás tanított. Megmutatta, milyen érzés, amikor áramlik a szeretet – és azt is, hogy milyen, amikor nem marad elég.

Most elengedem. Nem dühből. Nem hiányból. Hanem azért, mert már tudom, milyen energiát keresek. És azt is, hogy azt nem itt találom meg.

Amit kaptam, köszönöm. Amit nem kaptam meg, az nem hiány,


hanem iránytű.

Van, amikor a hó nemcsak eltakar, hanem lezár. Egy nap, amikor a külvilág és a belső világ egyszerre mondja ki: innen valami új kezdődik.

25

Február 3. – Kedd

Tiszta lap

Hull a hó és hózik, Micimackó fázik… Lehet, hogy ő is fázott ma, de én mindenképp.

Örülök ennek a havazásnak, mert szimbolikusan kifejezi számomra a lezárást. Befedi a tájat és a mostani életem előzményeit is.

A munkahetem második napja ez. Tegnap már voltam megbeszélésen, és rengeteg információt kaptam a kollégáimtól a változásokról. Klienseim is voltak, és ma is vannak.

Feldolgozom az újdonságokat, de örülök is nekik, mert az új életemhez jól passzolnak.

Ma elmentem megnézni az egyetemen a régi szobámat, ahol korábban rendeltem. Beköltözött oda a könyvtár egyik szolgáltató részlege is azokon a napokon, amikor nem leszek ott. Ennek is örültem, mert a megváltozott szoba belsője nem emlékeztet semmi régire.

A kórház nagyon távolinak tűnik már. Akkor jut eszembe, ha a még ott maradóktól jön egy-egy üzenet. Mintha ott sem lettem volna, közben meg igenis érzem, hogy ott voltam.

Ma olyan nyugalom ölelt át, mint még soha. Olyan érzés kapcsolódott hozzá, hogy tiszta lapom van, mindent megtettem, rendben vagyok. Elég jó vagyok.

A villamoson kevesen utaztak napközben. Sokan megijedtek a nagy hóeséstől. A nehezebb mozgástól. A csúszásveszélytől.

A Parlamentnél a turisták feje helyett csak az esernyőik látszódtak. Ők aztán elszántak.

Hiszek az elszántságban és a bátorságban.


Mert a jutalmak nem a könnyű úton érkeznek.

Egy hó utáni séta, egy különös sapka, egy régi barátság emléke – néha ilyen apró és furcsa részletek között nyílik meg bennünk valami régen eltemetett.

20

Február 5. – Csütörtök

Nyuszifül

Eltűnt a tegnapelőtti hó, csak pár helyen maradt meg vékony foltokban. 

Kedd este lementem sétálni. A friss hó ropogott a talpam alatt. Figyelnem kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak, és ez nagyon a jelenben tartott. Csak kutyasétáltatókkal találkoztam. Egy fiatal fiú a kutyája elé dobálta a hógolyókat. A kutya rezignáltan haladt tovább.

Az esti hosszú séták segítik kigyalogolni belőlem mindazt, amire aznap már nincs szükségem, ezáltal töltenek, lazítanak.

Ma a munkahelyemre utaztam és a Szabadság hídon áthaladva a nap – sok-sok ködös, szürke időszak után – előbukkant és ráengedte sugarait a Dunára.

A villamoson találkoztam egy ázsiai családdal, ahol az anya és a lánya sapka és sál gyanánt nyuszifüles és -szemes fejfedőt húztak. Mulatságosan néztek ki. A motivációt nem igazán értettem, még nincs itt a farsang ideje.

Beérve az egyetemre meglepetés ért. Ismét bebizonyosodott, hogy az élet mint rendező munkálkodik. 

Volt egy mély barátságom. Szinte együtt kezdtünk friss diplomásként dolgozni az egyetemen, ami akkor még főiskola volt. Külön tanszéken. Ez a barátság átívelt évtizeden. Mindig úgy tekintettem rá, mint egy erős fára, amely erősen kapaszkodik a földbe és túlél mindent. Nem élt mindent túl. Öt éve jött egy tornádó és elsodorta a fát, megszűnt a barátság. Igazából nem is volt egyértelmű, hogy miért. A veszteség dupla veszteség volt, mert a kisfiához közel kerültem, sokat vigyáztam rá és így tőle is elszakítódtam. Nehezen jutottam ezen túl. A mai napig szoktam erről álmodni.

Minden évben írok a kisfiú születésnapjára és névnapjára és üzenem, hogy még mindig szeretem. Remélni tudom csak, hogy ezt átadja neki az édesapja.

Az elmúlt években külön épületben dolgoztunk, nem találkoztunk. 

Ma viszont felfedeztem, hogy az az egység, ahol dolgozik, arra a folyosóra került, ahol én is dolgozom. Majdnem egymással szemben van a két ajtó. Így fogunk találkozni. 

Nincs bennem szándék semmire. Tettem jó pár lépést az elmúlt fél évtizedben, hogy helyrehozzuk a barátságunkat. Nem volt rá fogadókészség. Elfogadtam, nem volt más esélyem. 

Hiszek abban, hogy ami és aki hozzám tartozik, azt nem söpörheti el a vihar.

Nem mindig nagy döntésekkel változik meg az életünk. Néha azzal, hogy elmegyünk oda is, ahová legszívesebben nem mennénk – és közben lassan tényleg újrahuzalozódik bennünk valami.

18

Ha szeretnél értesítést az új Lélekjegyzetekről,
és megkapnád a „7 mondat a túlélő üzemmódból az élet felé” írást:

Az adatkezelésről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashatsz.

Nem hírlevél. Nem marketing. Kapcsolódás.

Ha szeretnél értesítést az új Lélekjegyzetekről,
és megkapnád a „7 mondat a túlélő üzemmódból az élet felé” írást:

Az adatkezelésről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashatsz.

Nem hírlevél. Nem marketing. Kapcsolódás.

Oldal tetejére

Webhelyünk cookie-kat használ. A webhely használatával Ön elfogadja az Adatvédelmi irányelveket és a Felhasználási feltételeket.

error: A tartalmak szerzői jogi védelem alatt állnak.